Intel vs Apple – A processzorok harca

Az előzmények

Az Apple 2006 környékén váltott a G szériás PowerPC procikról az Intel processzoraira. Sokáig jól is működött a dolog, de – az azóta felreppent pletykák szerint – az utóbbi néhány évben egyre több problémájuk volt az Intellel. Mind árazás tekintetében, mind technológiai értelemben. Állítólag a 6. generációs Core processzorokkal kezdődtek az igazán komoly gondol a két cég között, mivel a Skylake CPU-k állítólag hemzsegtek a tervezési hibáktól, ráadásul az Apple több hibát talált a CPU Mac installációja közben, mint az Intel maga. Ekkorra az Apple-nek már több éves processzor, avagy rendszerchip (SOC) tervezési tapasztalat állt a háta mögött, elsősorban telefon és tablet fejlesztések kapcsán, de megvolt hozzá a bátorságuk, hogy az ARM-et elvigyék a nagygépes irányba.
Állítólag az utolsó szöget az Intel koporsójába a 10 nanométeres gyártástechnológiára való váltás körüli bánázás verte be. Történt ugyanis, hogy az Intel rettenetesen sokat csúszott az új technológia bevezetésével, ami már önmagában is baj, de ha ehhez hozzávesszük, hogy az Apple-nek korábban előrejelzett TDP keretekbe nem fértek bele, az fokozzta a helyzet súlyosságát. A TDP keret az a hőkeret, amit a processzor a működése során termel(het). Az Apple-t meg ismerjük annyira, hogy mindent szeretnek kicentizni, egyrészt költséghatékonysági okokból, másrészt, hogy a gépeik egyre könnyebbek és vékonyabbak legyenek. Ők pont nem az a cég, akiknél belefér az, hogy azt mondod, hogy az új processzorok TDP-je X Watt lesz, a valósában meg 20% nagyobbra sikerül. Ebből az Applenek elég komoly problémái adódtak, az Intel éra utolsó éveiben a MacBook-okkal sokszor voltak hűtési problémák – nyilván főleg komolyabb terhelések esetén. Ezek a gondok nem abból adódott, hogy az Apple nem tud hűtést tervezni, hanem abból, hogy az Intel előrejelzései alapján patikamérlegen megtervezték a Mac-ek hűtőrendszerét, az Intek meg küldött egy lényegesen „forrófejűbb” processzort. Ezek után talán nem csoda, ha az Apple-nek elege lett az Intelből.

A kényelem ára

Abban az időben az Intelé volt a világon a legjobb gyártástechnológia, így valószínűleg nem igazán zavarta őket, hogy az Appel nem túl elégedett a termékeikkel. Ha megvizsgáljuk, hogy miért nem lépnek ki a saját kis komfortzónájukból és kezdtek el gőzerővel fejleszteni, három főbb okot tudnánk megnevezni.

Az első és talán legfontosabb tényező, a Microsoft, illetve az összes többi fejlesztő széles-e világon. Az X86/64-es architektúra egy jól kiforrott dolog, szoftverfejlesztők milliói írnak programokat ezekre a vasakra tervezve. Márpedig senki nem szereti, ha a jól ismert, bevált dolgokat teljesen újra cserélik. Újra kell tanulni egy csomó mindent, ami sok idő, pénz, és utána a fejlesztések is lassabbak lesznek, míg a fejlesztők megszokják az új platformot. Elég csak az AMD Bulldozer fiaskóra gondolni. Jól szemlélteti, hogy egy jó konstrukció is elbukik, ha a szoftverfejlesztők nem hajlandók kihasználni a sajátosságait. Az Intel nyilvánvalóan nem akarta elkövetni ezt a hibát.

Az is tényező lehetett, hogy sokáig nem is igazán volt szükség az architektúra komolyabb változtatására, hiszen a gyártástechnológia fejlődésével évről-évre szépen meg lehetett tolni az aktuális generáció teljesítményét.

És végül az is tényező lehetett, hogy az Intelnek azokban az években egész egyszerűen nem volt konkurenciája. Az AMD vergődött, az ARM a kanyarban sem volt. Így egyáltalán nem voltak motiváltak a fejlesztésre, sőt, talán kifejezetten a lassú fejlesztés volt az érdekük, mivel ha még jobban elhúztak volna az AMD mellett, lehet a pirosak elhúzhatták volna a rolót, az pedig könnyen azzal járt volna, hogy az Intelt feldarabolják.

Innen nézve az Intelnek valóban nem volt fontos, hogy komolyabb mértékben fejlesszen, inkább csak pöckölgették az előttük fekvő labdát, nagyon nem akaródzott nekik belerúgni. Csak hát, hogy, hogy nem, egyszer csak kétfelől is kaptak a nyakukba egy-egy erős konkurenst, és az egyiket talán nem is látta jönni. Mert hát ugye 2017-ben az AMD dobta a Bulldozert és bemutatta a Ryzen architektúrát, ami visszatért a kitaposott ösvényre, és igazán méltó konkurenst állított az Intel processzorainak. Ha a bemutató pillanatában nem lett volna a Ryzen 7 1700 kb. 180 ezer forint, akkor talán még én is azt veszek, de mivel ilyen veszettül drága volt, maradtam egy i7 7700K-nál, 120 ezer forintért.

Az Apple hatás

Mivel nem vagyok szakember, nem akarom túlzottan boncolgatni a részleteket, létezik elég sok SOC mélylélektani elemzés a témában, de ezen írásnak nem ez a célja, plusz, ha valakit nagyon érdekelnek a részletek, akkor a specifikációk amúgy is megtalálhatók a Wikipedia-n. Én inkább onnan közelíteném meg, hogy milyen feladatokat kellett megoldania az Apple-nek, és hogyan oldotta meg ezeket.

Az Intel jelenlegi Core processzorcsaládja egy rendkívül régi architektúra folyamatosan fejlesztett utódai. Annak minden előnyével és hátrányával. Hátrány például, hogy visszafelé kompatibilisnek kell lennie, valamint több tízezer féle hardverkonfigurációval együtt kell tudnia működni. Ez már önmagában olyan teher, ami sok szempontból limitálja a termékfejlesztési lehetőségeiket, ráadásul a szoftveres környezet nagysága és lassú változása szintén a nagyobb ívű fejlesztések ellen hatnak.

Az Apple-nek ellenben nem igazán voltak ilyen problémái. Az Apple jellemzően hardver gyártó, aki saját OS-t is biztosít a termékei mellé, azonban azok a szoftverek csak az ő hardvereiken futnak. Az általuk gyártott hardverek száma viszont erősen limitált. Több tízezer konfigurációs lehetőség helyett csak néhány – akár egy, vagy két kézen megszámolható – modellről beszélhetünk a legtöbb esetben. Szintén óriási előnye az Apple-nek, hogy teljes egészében ők kontrollálják a hardvereiket és a szoftvereiket is, így attól a perctől kezdve, hogy eldöntötték, saját kezükbe veszik a processzorgyártást, teljes egészében csak rajtuk múlt, mit fognak kihozni a dologból. Senkihez nem kellett alkalmazkodniuk, egyszerűen a saját – és persze a vevőik – igényeit kellett megfogalmazniuk, és egy termékbe önteniük.

Na jó, de mik voltak ezek az igények, merül fel a kérdés. Az Intel processzorok mindig is jók voltak teljesítmény tekintetében, de az Apple híres arról, hogy szeretnek ráverni a mezőnyre, így az nem volt kérdés, hogy a teljesítmény fontos eleme lesz a megalkotandó SOC-nak.
Az Apple a használhatóságra is mindig nagy hangsúlyt fektetett, márpedig egy laptop használhatóság olyan tényezők befolyásolják, mint a méretek, a súly, az üzemidő, a hőtermelés, ebből kifolyólag a melegedés. No és persze az egyik legfontosabb kérdés, az ár.

A fenti tényezőket elég nehéz egy csomagba belezsúfolni, ha egy több évtizedes architektúrában akarjuk ezeket egyesíteni, de ha radikálisan másképpen állunk neki a feladatnak, mint ahogy azt az Apple is megtette, láthatóan megoldható. A kulcs – részben – az integráció.

Az Appel megközelítése egyszerű, de leleményes. Tudható, hogy minél nagyobb a különféle részegységek integrációja, annál hatékonyabban tud egy egység működni. Így hát kidobták azt a megközelítést, hogy a processzor csak processzor, esetleg valamiféle APU. Természetesen az M1 is egy AUP egység, tehát a CPU mellé betokoztak egy integrált grafikus vezérlőt, is, de ez manapság már nemhogy nem újdonság, de lényegében ez a standard. Az Apple viszont ezen túl is törekedtek a lehető legnagyobb integráltságra.
A modern számítástechnikai eszközök sebességét 3 dolog határozza meg leginkább. A processzor, a RAM és a háttértár sebessége, de ezek közül a két legfontosabb a CPU és a RAM, illetve az ezek között mozgó adatok sebessége, amiért egy buszrendszer a felelős. Az Apple mindig is nagyon jó minőségű komponenseket használt, így a notebookjaikban található RAM és SSD egységek mindig is gyorsak szoktak lenni. De az Apple-nek ez immáron nem volt elég, és még szorosabbra fűzte a kapcsolatot a CPU és a RAM -ok között, olyannyira, hogy utóbbit beleintegrálta az előbbibe. Ez onnan nézve nem túl szerencsés, hogy a RAM bővítés utólag immáron nem megoldott, tehát a vásárlás pillanatában kell eldöntenünk, hogy milyen RAM mennyiséggel vásároljuk meg a kiszemelt Apple PC-t, laptopot, és ennek vételárát is a vásárláskor kell kicsengetnünk, nem tudjuk időben kitolni a súlyos kiadást. Újabb hátrány, hogy ha a RAM modulok meghibásodnak, akkor az egész SOC kuka, ha pedig a SOC az alaplapra van forrasztva (márpedig az Apple-ről beszélünk, tehát persze, hogy oda van forrasztva), akkor az egész alaplap kuka.
Az Apple ezúttal is brutálisan gyors RAM-okat csomagolt a proci mellé, ez pedig olyan teljesítmény többletet biztosít az új, forradalmi feldolgozó egységnek, amilyet talán semmilyen más ma használatos tokozási rendszerrel nem lehetséges elérni. Már önmagában az így nyert többlet teljesítmény is impresszív lehetne, de az Apple becsomagolt még a kupak alá egy neural engine-nek nevezett feldolgozóegységet. Ez utóbbit magyarul mesterséges intelligenciának is szokták fordítani, de valójában „csak” egy olyan chipről van szó, ami képes a gépi tanulást gyorsítani. Ezek jellemzően algoritmikus és becslési feladatok mesterséges hálózatok kialakítása mentén. Ezek a processzorok kiválóan bevethetők olyan a CPU-k számára túlságosan is erőforrás igényes feladatok elvégzésére, amikben a matematikai modellezés és becslés jó eredményeket hoz. Tipikusan ilyen lehet az zajszűrés, a hangfelismerés, a képminőség javítás, különféle skálázási feladatok stb.
Ha összességében nézzük, ez a chip képes arra, bizonyos körülmények között óriási terhet vegyen le a CPU-ról, ezáltal a megfelelő körülmények között komoly sebességnövekedés érhető el a használatukkal.

Készen volt tehát az új architektúra, ami mindazok mellett, hogy brutálisan gyors, mindezt úgy sikerült neki elérne, hogy közben a fogyasztása is példás. A számítási teljesítmény növelésének több módja létezik. Az egyik, ha a gyártástechnológiát fejlesztik, amit az Apple nyilvánvalóan nem tud megtenni, mivel bérgyártókkal dolgozik, tehát ő csak a tervezést végzi, a gyártás a partnerei dolga. Itt az Apple annyit tud tenni, hogy az elérhető legjobb bérgyártó kapacitást köti le magának, amit amúgy meg tettek. A másik a processzor órajelének növelése, ami a fogyasztást és a hőtermelést is komolyan megdobja. Jól látszik az Intel esetén, hogy mióta gondjai vannak a gyártástechnológia fejlesztésével, egyre inkább az utóbbi felé orientálódik, és a korábban 90-95 watt TDP-s processzorai ma már inkább a 125 wattot tapossák. Az Apple viszont a tervezéskor figyelembe vette a fogyasztási szempontokat is, a fenti architekturális előnyök miatt megengedhette magának, hogy alacsonyan tartsa a fogyasztást, ezáltal a hőtermelés is meglehetősen csekély. A MacBook Air-be került M1-es 10 watt TDP kerettel gazdálkodhat, míg a Mac mini-be szerelt verziók egészen 39 wattig vannak felskálázva. Ez kb. a harmada annak, amit egy Intel CPU fogyasztott a Mac-ekkben. A rendkívül komoly fogyasztás csökkenés ahhoz vezetett, hogy a MacBook Air ventilátor nélkül, passzív hűtéssel érkezett a piacra. Ami szerintem egy elképesztően jó dolog. Mert hát bármennyire hasznos dolog is a ventilátor egy notebook-ban, valójában csak egy szükséges rossz, amivel időről időre csak a baj van. Mert hát a ventilátor kisebb-nagyobb mértékben, de zajforrás, a gép vastagabb, nehezebb lesz tőle, az üzemidő csökken, gyűjti a port, mechanikus alkatrész lévén idővel elöregedhet, elromolhat, csapágyas lehet, ha véletlenül eltakarják a légcsatornákat, a gép túlmelegedhet stb. Ezt a problémahalmazt vette ki az egyenletből az Apple azzal, hogy az új M1 passzívan hűthető chip lett.

Az alacsony fogyasztásnak hála nem csak a hőtermelés lett kicsi, de emiatt az akkumulátoros üzemidő is komoly mértékben megnőtt. Az Apple szerint a MacBook Air üzemideje 18 óra, amit nyilván csak ideális körülmények között tud a reprodukálni a laptop, de 11-12 órát szinte bármilyen körülménye között, ami azt jelenti, hogy egy teljes munkanapot végig lehet dolgozni vele egyetlen töltéssel, de kisebb terhelés mellett akár kettőt is, ez pedig olyan eredmény, amit szintén nem nagyon tudnak az Intel processzoros gépek. Arról nem is beszélve, hogy a Mac-ek teljesítménye nem igazán csökkent idővel, az M1 nem volt hajlamos throtling-olni, és még akkor is magasan tudta tartani a teljesítményét, ha a laptop nem volt töltőre dugva.

A szoftveres migráció

Az utolsó, és talán az egyik legfontosabb megoldandó probléma a szoftveres környezet migrálása volt. A szoftveres környezet migrálása új hardverre jellemzően nagyon nehéz dió, viszont az Apple-nek már volt tapasztalata a témában, hiszen szám szerint ez volt a harmadik alkalom, hogy a Mac-eket új architektúrára költöztették. A korábbi tapasztalatoknak hála képesek voltak kellő komplexitással kezelni a témakört. Az első és legfontosabb lépés, hogy a saját alkalmazásaik, programjaik nagy részét még az M1-es SOC megjelenése előtt átírták úgy, hogy ARM-es környezetben is futtatható legyen. Hasonló volt a helyzet számos ismert szoftver esetén, mint a Microsoft Word vagy az Adobe PhotoShop.
Bőven akadtak azonban programok, melyek ilyen-olyan okból kifolyólag nem rendelkeztek ARM-es porttal. Az Appel ezekre a szoftverekre is gondolt, és már a Big Sur macOS részét képezte a Rosetta 2 kódnevű fordító avagy emulációs szoftver, ami lehetővé tette, hogy az X86-os szoftverek nagy rész fusson az új architektúra alatt.

Aki követi a számítástechnika világát – még ha csak olyan felületesen is, mint én – számtalan példát látott már arra, hogy a szoftverek emulált futtatása rendkívül nehézkes, problémás tud lenni. Egy emulált szoftveres környezet jellemzően lassú, tele hibákkal, limitációkkal, az egész egy katyvasz, nulla felhasználói élménnyel és már annak is lehet örülnie, ha legalább elindul az emulált szoftver. A Microsoft ARM-es próbálkozásai jól rávilágítottak, hogy milyen nehéz problémakör ez. Nos az Apple igazán okosan oldotta meg ezt a problematikát. Mivel az M1-et teljes egészében ők tervezték, kis részben a hardver is a célhoz igazították. Az M1 SOC úgy lett kialakítva, hogy hardveresen tudjon dekódolni X86-os utasításokat, így az X86-os szoftverek emulációja a valóságban sokkal közelebb állt a natív futtatáshoz, semmit a szoftveres emulációhoz. Ez pedig meghozta a vár eredményt, és az emulált programok javarészt gyorsan és hibamentesen futottak a Rosetta-ban. Természetesen nem arról van szó, hogy minden hibátlanul működött, sok esetben voltak itt is limitációk, de az egész messze jobban sikerült, mint az iparági próbálkozások nagy része.

Az ár

A fentiekben végigvettük, milyen problémákat kellett az Apple-nek megoldani a saját CUP avagy SOC megtervezésekor, egyetlen nyitott kérdés maradt, méghozzá az, hogy mennyiért sikerül neki legyártatni egyet, ebből a rendívül újszerű chip-ből. A kérdésre nincsenek konkrét válaszok, viszont vannak becslések. Ezek alapján az M1 chip ára, pontosabban a gyártási költsége valahol 40 dollár körül mozog, szemben egy Intel i5 körülbelül 200 dolláros gyártási költségével.

Ez azt jelenti, hogy az új chip, amellett, hogy sok szempontból komolyan odapirít az Intel processzoroknak, negyed-, ötöd áron tudják gyártatni. Ez két dolgot is lehetővé tesz, az egyik, hogy az Apple képessé vált olcsóbban adni a termékeit, a másik, hogy és/vagy képessé vált nagyobb hasznot realizálni a termékein. Egyes iparági számítások szerint az Apple az M1-nek hála évente 2,5 milliárd dollárt spórolhat. Ráadásul ez a számítás még az első évre vonatkozott, mikor is 5,25 millió Macbook-ot adott el az Apple, az M1 érkezését követően a Mac értékesítések kilőttek, és a következő éveben már 6,9 millió eladott gépről beszélhettünk. Ez több, mint 30%-os növekedés egy év alatt, ami meglehetősen látványos eredmény.

Az M1 hátrányai

Beszéltünk az M1 előnyeiről, névleg, hogy nagyon erős chippek, de emellett nagyon hatékonyak is, tehát relatíve kicsi a fogyasztásuk, és kevés hőt termelnek, ezért az M1-es laptopok nagyon sokáig képesek akkumulátorról működni és egyáltalán nem hajlamosak a melegedésre, leszabályozásra, még akkor sem, ha passzívan hűtik őket. Mindezen előnyök mellett egy kifejezetten olcsón gyártható rendszerchip-ről van szó, ami olcsóbb és/vagy profitábilisabb eszközök gyártását teszi lehetővé.

Ideje beszélnünk tehát a hátrányairól. Az egyik legnagyobb hátrányát pont az adja, ami a legnagyobb előnyét is, az integráltság. A nagy fokú integráltság lehetővé teszi a komoly teljesítménynövekedést, de ugyanakkor valamely komponenst meghibásodásakor minden megy a levesbe. Ennél talán sokkal nagyobb gond a bővíthetőség hiánya. A felhasználónak már a vásárlás pillanatában el kell döntenie, hogy milyen kiépítésben kéri a gépet, és ezt a jövőben nem lesz lehetősége bővíteni, csak cserélni. A magam részéről ezt érzem a legkomolyabb érvágásnak.

Ezen kívül természetesen vannak még kisebb-nagyobb hátrányai, hiányosságai az M1-nek, mint pl. a külső GPU-k, vagy a multimonitoros rendszerek támogatásának hiánya, de ezek inkább tudatos termékpolitikai döntések az Apple részéről, semmit az architektúrához kapcsolódó hiányosságok.

Valamennyire ide citálható az architektúra váltás miatt el nem induló, vagy hibásan futó X86-os programok, appok esete is, de egyfelől ezek nem architekturális problémák, inkább a szoftverese környezet adottságai, másfelől ezek a problémák vélhetően hamar megoldódnak. Az Apple becslései szerint kb. 2 évet vesz igénybe, mire minden, aktívan támogatott szoftver alkalmazkodik az új hardveres környezethez, így ezt a problémát tényleg csak említés szintjén hoztam be.

Az Intel válasza…

A fentiek alapján egyértelműen látszik, hogy az M1 alapjaiban forgatta fel a processzorok, gyártók világában uralkodó állóvizet. Itt merül fel a kérdés, hogy milyen választ tudnak erre adni a konkurensek, az AMD de még inkább az Intel.

A gyors és rövid válasz az, hogy nagyjából semmilyet. Ez így persze egyáltalán nem igaz, és a helyzet sokkal összetettebb annál, hogy egy szóval lehessen rá válaszolni, ezért érdemes egy kicsit jobban körüljárni a témát. Nagyon sok helyen olvastam azt, hogy az Intelnek nem is kell erre válaszolni. Ez onnan nézve igaz, hogy a Mac-ek 8-10%-os piaci részesedésükkel nem fogják közvetlenül veszélyeztetni az Intel jelenlegi pozícióit, legalábbis közvetlenül nem. Egyrészt bár az Intelnek bizonyára fáj az elveszített piac, de a helyzet jelenleg nem kritikus. Másrészt az M1 és utódai vélhetőleg örökre az Apple ökoszisztéma kizárólagos részei lesznek, nem látom azt a pillanatot, mikor az Appel kilicenceli őket más gyártónak.

Közép és hosszú távon azonban igen is komolyan borsot törhet az Apple szilikon az X86/64-es architektúra, így az Intel és AMD orra alá.
Miért? – tehetjük fel a kérdést. Nos a válasz az új arhitektúra hatékonyságában rejlik. Az M1 jól rámutatott arra, hogy ha mára az ARM és a RISC típusú processzorok valós alternatívái lehetnek az X86/64-nek, ami hosszabb távon megbosszulhatja magát. Igaz ez úgy a fogyasztói, mint a szerver piacra.
A két piac közül talán a szerverpiac az egyszerűbb, hiszen itt az architektúránál sok esetben fontosabbak a költségek. A költségek alatt a vásárlás és az üzemeltetés teljes összköltsége szokott mérvadó lenni, ám az jól látható, hogy az ARM architektúra ma már olcsóbban nyújt egy egységnyi számítási teljesítményt, mint az X86. Igaz ez a chippek gyártási költségeire, és az üzemeltetési költségekre is, hiszen pont arról beszéltünk korábban, hogy az M1 egy rendkívül hatékony chip, tehát azonos teljesítmény kevesebb energiából kinyerhető, kevesebb hűtéssel, ami megint csak kevesebb energia.

A fogyasztói piac más. Ott az Intel és az AMD nagy szerencséjére mindennek a tetején és közepén ott trónol a Microsoft, aki nagyjából megkerülhetetlen szereplője az IT iparnak, gondoljunk csak a játékiparra, a vállalatirányítási rendszerekre, a pénzügyi szektorra. Tulajdonképpen minden hozzájuk fut be, és bár lehet élni Microsoft termékek nélkül, azért nem épp kompromisszum- és problémamentes az élet nélkülük. A Microsoft pedig meglehetősen tehetségtelenül és sikertelenül próbálta az elmúlt évtizedben ARM architektúrán is életképessé tenni a Windows-t. Tulajdonképpen kijelenthetjük, hogy ők 10 éve alatt nem tudták azt megoldani, amit az Appel 2 év alatt lezongorázott. Sőt, a tizedét sem tudták megoldani. Viszont az Apple ARM-re váltása jól jelzi, hogy nem a feladat lehetetlen, hanem a Microsoft járt eddig rossz úton. Ha azonban a Microsoft egyszer képes lesz függetlenedni az X86/64-es architektúrától – ami egyre inkább érdeke – kő kövön nem marad az Intel, AMD háza táján.

És valószínűleg jól látják ezt az Intelnél is, hiszen folyamatosan próbál valamit villantani, más kérdés, hogy ezek az akciók jellemzően csúnyán besülnek. Eleinte pl. azzal próbálták bizonyítani, hogy mennyivel jobb, egy Intel proci, mint egy M1, hogy teljesen béna kiragadott teszteredményeket hánytak össze egy grafikonban, és ott ők nyertek. Ilyen nemes feladatok elvégzésében, mint pl. a Powerpoint PDF export. Bravó!!! Holnap postára adom a győztesnek járó díjat.

Aztán jó 1,5 év megfeszített munka árán sikerült piacra dobniuk az i9-12900HK-t, ami végre 3-5%-kal megverte az M1-et pár szintetikus teszten. Igaz, hogy egy 700 dolláros (tehát az M1-nél 15-ször drágább), 115 Watt TDP-n tetőző (tehát egy háromszor többet fogyasztó) chippről beszélünk. Ehhez tegyük még hozzá az Intel harmad akkora üzemidejét, a hangos hűtést, a gyors túlmelegedést, a forró laptoptestet. Kérdésem azt, hogy ezek után van még, aki ezt győzelemnek gondolja?

És ez az igazán nagy baj az X86-os architektúrával. Egyszerűen szinte lehetelten modernizálni. Akkora historikus batyut cipel, annyira sokféle hardveres és szoftveres környezetben kell megfelelnie, hogy bármilyen kicsi fejlesztés és annak a piaci adoptációja is évekbe telik. Lásd big.LITTLE felépítés. Majdnem 8 évvel az AMR-ne való debütálás után került be az X86/64-es architektúrába, és sokan egyenesen azt jósolták, hogy nem is lehet megcsinálni.

Összegzés

Akár honnan nézzük, az M1 brutálisan nagyot újított a IT iparágban, és bár tény, hogy az X86/64-es prociknak nem kell tudnia azonnal lekövetni ezt a hatalmas minőségi ugrást, sajnos az is tény, hogy jelenleg nem is tudják. Az M1 gyors, hatékony, és olcsó chip, amiből a közmondás okán az következne, hogy ebből meg az Intel kettőt választhat, de valójában az a helyzet, hogy csak egyet választhat. Mert egy mai Intel (és amúgy AMD) chip vagy gyors (i9), de akkor rohadt sokat fogyaszt, és nagyon drága, vagy olcsó (Pentium Gold), csak nem jó semmire, vagy egy hatékony középmezőnybeli chip lesz (i5), csak akkor olcsó sem lesz, és erős sem.
És jelen állás szerint ennek a problémakörnek az Intelnél nincs feloldása. Egy termékben egy valamire tudnak koncentrálni, viszont minden más a kárát látja. Lehet, hogy üzletpolitikai okokból nem is igazán akarják megoldani a problémát, hiszen miért adnál el 50 dollárért jó chippet, ha eladhatsz 300-ért vackot is. Csak hát ennek a hozzáállásnak mindig az a veszélye, hogy valaki jobbról előz. és egyre inkább ez történik most ARM fronton. Inteléknél addig-addig mulattak az AMD évtizedes bénázásán, és ültek a babérjaikon, hogy menet közben egyfelől az AMD is visszamászott a nyakukra (sőt, néha rájuk is ver), másfelől megérkezett a semmiből az ARM. Egyelőre még ott a Microsoft, mint hullámtörő, de könnyen lehet, hogy lassan már ők is szabadulnának a Wintel szövetség rabságából, és ha ezt egyszer végre sikerül megugraniuk (az eddigi bukdácsolás helyett), nagyon csúnya napok elé néz(het) az Intel. Azt hiszem egy ilyen cikket csak egy mondattal lehet zárni. „Kedves Intel, tessék végre fejleszteni!”