A valaha volt legjobb Joker pedig…

Figyelem! Az írás spoilereket tartalmazhat, ennek figyelembevételével olvasd, kérlek!

A történelem

Az 1989-ben bemutatott Batman-t még egy rész követte, amiben Micheal Keaton öltötte magára a sötét gúnyát, és amit Tim Burton rendezett. Az eredeti alkotás óriási közönségsiker lett, és a mai napig 7,5 ponton áll az IMDB-n, ami egyszerre volt köszönhető a Burton féle sötét látványvilágnak, Keaton zseniális Batman alakításának és természetesen a Nicholson frenetikus Jokerének hála. Mindenki rajongott a filmért, kivéve talán Sylvester Stallone-t, aki szerint a film abból a szempontból új fejezetet nyitott a filmtörténetben, hogy a Batman után az akcióhősök már teljesen hétköznapi emberek is lehettek, többé már nem kellett magát félholtra gyúrnia egy színésznek, hogy eljátszhasson egy szuperhőst.

A Burton-Keaton páros két zseniális filmjét két teljesen nézhetetlen követte Joel Schumacher rendezésében, ám ezen ámokfutásról jobb is nem beszélni. Túlságosan traumatikus élmény még így 27 év távlatából is.

Szóval istenigazából 2005-ben kaptunk értelmezhető Batman filmet, méghozzá egy egészen fantasztikus nyitánnyal. A Christopher Nolan féle Batman: Kezdődik!-ben Christian Bale, nem hogy megérkezett Batman szerepében, de egyenesen az ember arcába rúgta az ajtót egy filmtörténeti alakítással.

Viszont a Joker visszatéréséig egészen 2008-ig, A sötét lovag filmig kellett várnunk. Én bevallom őszintén egészben biztos voltam benne, hogy A sötét lovag nem fog felérni a Kezdődik!-hez, és hogy ez a Heath Ledger nevű relatíve ismeretlen színész Nicholson nyomába se fog érni. Nagyobbat nem is tévedhettem volna. Bár A sötét lovag kicsit túl lett bonyolítva, a story mégis mélyen ült, ütött és Joker olyat alakított, hogy még a mai napig is feláll a hátamon a szőr, ha rá gondolok. Szóval, a második rész, nem hogy hozta az első rész színvonalát, de túl is tudott rajta lépni, ami azért nem annyira jellemző a filmes világban. Nem mondom, hogy nincs kivétel, mert bizony azért lehet találni, de azért szerintem jellemzőbbek a gyengébb folytatások. És csak hogy rögtön igazam is legyen, 2012.-ben megkaptuk a Sötét lovag: felemelkedést, ami szerintem egy értelmetlen zagyvaság volt, gyenge alakításokkal, szereplőválogatási és történetvezetési hibákkal megtűzdelve.

A következők karakter, aki Joker ruhájába bújt Jared Leto volt, aki a 2016-os Öngyilkos osztagban hozta a figurát elég megosztó módon. Sokaknak nem tetszett a bandavezérré avanzsált Joker, de én sosem értettem, hogy mi ezzel a probléma, hiszen Joker mindig is egy bandavezér volt, valamint én bevallom elképesztően élveztem a Joker és Harley Quinn 3 percben bemutatott eredettörténetét, és a savfürdős csókjelenetet.

2019-ben pedig megérkeztünk a Joaquin Phoenix által megformált Joker karakterhez, aki egészen sokat tudott kihozni egy nagyon nehéz karakterből egy a karaktertől életidegen műfajban. Phoenix igazán lenyűgöző munkát tett le az asztalra, ami újfent csak bizonyította, hogy napjaink legjobbjai közé tartozik.

A Joker póker

Adott tehát 4 Joker, ideje eldöntenünk, melyikük lesz a Jokerek királya, a valaha volt legjobb Joker. Valójában persze szerintem Joker azon kevés karakterek egyike, akit mindig sikerült jó színésznek eljátszania, így mindegyik karakterben van valami szerethető, már ha egyáltalán értelmezhető ez a szó egy szupergonoszra. Mindegyiknek megvolt a maga erőssége, gyengesége, mégis el kell döntsük, ki nyeri ezt a póker játszmát.

Jack Nicholson – A balesetes Joker

Az alfa. Kezdetben hozzá viszonyítottunk mindent, és sokáig nem hittük, hogy bárki fel tud nőni hozzá. Nicholson Jokere egy eredetileg hideg, gátlástalan, gyilkos gengszter volt, akit egy váratlan csavarral még Batman „megszületésével” is összekapcsolt a rendező. Adott tehát a simaképű, gengszterkedésben tisztességesen megöregedett Jack Napier, a hidegvérű bűnöző, az „intéző ember”, aki hidegvérű, intelligens, számító és kegyetlen. Minden rendben, pörög az üzlet, teszi a dolgát, űzi a bűnözést, míg egy nap beleesik egy vegyszerrel teli tartályba, amitől eltorzul és a trauma hatására „kissé” meg is őrül. Innentől kezdve pedig nincs megállás, indul a bulivonat, szervezeten belüli leszámolások, új, őrült banda toborzása, „szerelem”, tömeggyilkosság, Mindezt humorral, és nem kevés ripacskodással fűszerezve. De jó volt. A maga idejében meg aztán pláne. Mai szemmel már kicsit avitt, de még bőven nézhető és élvezhető. Én egy kicsit furának találom, hogy miként lesz egy tervező típusú elméből az őrület okán a káoszelmélet lelkes híve, de talán pont ez az őrület lényege, hogy az ember nem logikusan őrül meg. Nem leszel olyan őrült, mint amilyen épp elmével voltál. Persze valahol a Joker is számító volt, nem csak Napier. Hiszen mindig volt valamilyen őrült terve, csak valahogy sosem láttuk igazán dolgozni. Mindig csak a végeredménybe sétált be. És bár amilyen vadság, és életerő jellemzi Nicholson sok alakítását, itt most annyira ripacsba ment át a kreatív energia. Nicholson színészi kvalitásait mutatja, hogy még ez is jól állt neki, és lendületben tartotta a filmet.

Heath Ledger – A titokzatos, gonosz Joker

Az ő eredettörténetét nem ismerjük, még a nevét sem tudjuk, mint ahogy azt sem, hogy miként szerezte a sebhelyeit. Ő – elődjével ellentétben – nem volt természetfeletti jelenség, fehér bőrrel, és misztikus kemikáliáktól eltorzult arccal, ő sminket használt, és – talán – pengét, az ijesztő megjelenés elérésére. Ledger vigyora bizony nem volt túl mulatságot, ellenben a frászt hozta az emberre. Ő is hideg volt, és számító, de koránt sem volt vicces, egyetlen célja csupán az ok nélküli káoszteremtés volt, a világ rendjének szétzúzása. Viszont a valaha volt összes Joker közül a Ledger Joker tudta igazán visszaadni, hogy milyen is lehet az őrület. Úgy szavakban, mind a képi világot tekintve. Joker a filmben egyszer azt mondja: „Az őrület olyan, mint a gravitáció… csak egy kis lökés kell…! Márpedig ő gondoskodott róla, hogy sok embernek megadja a kezdőlökést. Szinte már-már a nézőnek is, mikor a szirénázó rendőrautó hátsó ülésén ülve kihajolt, és rázza a fejét az ablakban, a kamera ide-oda forog, és akkor a néző megérti, hogy miként látja a Joker a világot. Epikus, felemelő, ijesztő és elgondolkodtató pillanat az.
Nicholson-nal ellentétben Ledger Jokerét szinte sosem valamilyen végeredmény prezentálásakor látjuk besétálni, bebohóckodni a képbe, hanem szinte folyamatosan a „dolgozó” Jokert látjuk. Látjuk hogy toborozza a bandáját. Látjuk, ahogy a legegyszerűbb, legolcsóbb dolgokkal olyan pusztítást végez, amilyenre egy hadsereg sem lenne képes. Öl és pusztít, móka nincs benne, csak agresszió és halál. És tervezés. Rengeteg tervezés. Ennek a Jokernek minden mozdulata kiszámított. Őrült ugyan, de hidegvérrel kiszámított. Brutalitásának eszközei pedig nem holmi ripacskellékek, mint a savköpő virág, vagy a halálos áramütést kibocsájtó kézfogó bigyó, hanem a legegyszerűbb dolgok. Kés, benzin, dinamit. „Az a jó bennük, hogy olcsók”.

Jared Leto – A szerelmes Joker

Pár perces jelenet egy amúgy elég rossz filmben, de maga az alakítás nem rossz. Sokan utálták Leto Jokerét, de és igen, túl volt tolva, inkább nézett ki benne egy harlemi stricinek, semmi egy félelmetes közellenségnek, mégis a Harley Quinn-nel közös jeleneteik szerintem lazán megértek volna egy saját filmet. Szívesen végignéztem volna, hogyan hálózza be és őrjíti meg Joker az ifjú pszichológust, majd hogyan szeret bele végül saját alkotásába. Sajnos ez kevéssé adatott meg nekünk, de cserébe kaptunk egy – a maga furcsán őrült módon – romantikus csókot a két kedvenc őrült karakterünk között, ami mind vizuálisan, mind a zenei aláfestés tekintetében epikusra sikeredett és ezért én hajlandó vagyok megbocsájtani a Leto Joker minden szélsőséges kilengését. Azért meg talán nem lenne túl korrekt sírni, hogy nem volt túl jól kidolgozva, hiszen talán ha 5 perc játékidő jutott neki egy mozifilmben. Még az is csoda, hogy ennyire futotta.

Joaquin Phoenix – A gyári hibás Joker

Phoenix Jokere az a Joker, akitől a legjobban féltem. Már nem a karaktertől, hanem attól, hogyan fogja tudni életre kelteni a figurát. Drámai kerekek között feldolgozni minden idők egyik legjobb antihősét… a fenti elődök után, akció nélkül… nehéz feladat. Egyedül az adott reményt, hogy Phoenix korunk egyik legzseniálisabb színésze, és láttuk már nagyon jó drámai szerepekben, mint a Két szerető vagy a Nő. Abban majdnem biztos voltam, hogy Phoenix nagyot fog alakítani, és nem is csalódtam. Abban viszont szintén biztos voltam, hogy a forgatókönyv nem lesz képes hitelesen elhozni közénk Jokert. Ebben tévedtem. Hosszú, sokszor – jó értelemben véve – vontatott, komor hangulatú film lett, jól megírt történettel. A karakterfejlődés is hibátlan volt. Tökéletesen mutatta be hogyan válik egy mélyszegénységben élő, neurológiai betegségben szenvedő, hányattatott sorsú, problémás ember szikrává egy a végletekig szétfeszített, problémákkal sokaságával küszködő társadalomban. Szikrává egy lőporos hordó tetején. Megérti az ember, hogyan lesz a világ nyomorában megőrülő emberek jelképévé és vezéréve egy tényleg őrült alak.

Ami ebben a filmben nekem nagyon hiányzott, az a hidegség volt, és a tudatosság hiánya. És ne értsük félre egymást, én nem mondom, hogy minden Jokernek számítónak kell lennie, szerintem elég ha szimplán csak őrült, mindenféle gonoszság nélkül. A pusztításhoz nem feltétlenül kell gonosznak lenni, néha elég, ha „csak” mélyen sérült az ember. Phoenix Jokere nem egy kész termék, hanem egy utazás, ami bemutatja, hogyan találja meg egy beteg, megalázott, kisemmizett, elnyomott, megnyomorított alak a maga 5 perc hírnevéhez vezető utat, és hogyan lesz egyszerre az események áldozata és irányítója.
Szóval igen, én hiányolom a kész, számító, tervező Jokert, mi több, az intelligens Jokert is, DE (és ez egy nagyon fontos de) a film ott is zseniális, hogy bár a végére nem kapjuk meg azt a bandavezért, akit később egy egész város, sőt talán egy egész ország retteg majd, mindenképpen megkapjuk annak a lehetőségét, hogy egyszer majd az lesz. A film 2 óráját végigülve nem a kész Jokert kapjuk meg, hanem az újszülött Jokert. A kisembert, aki a körülmények furcsa együttállásának hála forradalmat tudott csinálni, és jelképpé tudott válni. Nem, ez a Joker még nincs kész, de már megszületett, és rálépett arra az útra, ahol majd menet közben azzá a vezérré válik, akit megismertünk a korábbi filmekben. A film végére nem ezt kapjuk meg, pusztán csak a lehetőségét ennek. Egy Jokert, aki előtt még annyi pusztítás és annyi halál áll… A maga nemében egészen zseniális lett a film.

Egy Joker mind fölött

Most, hogy megnéztük az összes Joker eredettörténetét, ideje választanunk egyet. A legjobb kiválasztása nyilván nagyon szubjektív, mindenkinek megvan a maga kedvence, bevallom, nekem mind a négy alakítás nagyon tetszett. Az egyik ezért, a másik azért. Nehéz döntenem négy zseniális színész nagyszerű teljesítménye között, de megteszem.

Dobpergés… a legjobb Joker tehát… a titokzatos Ledger Joker.

Tudom, egyes olvasók most egyetértően bólogatnak, mások fájdalmasan felszisszennek, vagy méltatlankodva hümmögnek és rázzák a fejüket. Nyilván senkit nem fogok meggyőzni, nem is ez a cél, hanem a szórakoztatás, és némi nosztalgia, de azért mégis csak illenék megindokolnom a döntésem, már csak önigazolás miatt is.
Ledger Jokere az összes valaha volt Joker közül a legkevésbé őrült, és a leginkább számító, velejéig romlott, eredendően gonosz. Félelmetes. És persze tudom, és megértem, hogy a Joker eredetileg nem egy gonosz karakter, hanem egy őrült. Olyan, mint amilyet Nicholson eljátszott. Őrült, vicces, szórakoztató, ripacs, és mellette halálos. És bár Phoenix és Leto is visszatért picit a karaktere is visszavett a ripacskodásból, ők mégis inkább az eredeti karakterhez állnak közelebb. Ezzel szemben Ledger egész egyszerűen újraértelmezte a karaktert, kivette a ripacs/bohóc vénát, és egy nagy adag gonoszsággal, és számíró szenvtelenséggel helyettesítette azt. És ez nekem jobban működik, mint a ripacskodás . Nicholson bár vicces volt, egyértelműen túl ripacs ahhoz, hogy – felnőtt fejjel – komolyan vehető legyen. Ő inkább volt egy zavaró légy a levesben, mint rettenetes pusztító erő. Megállíthatatlan erő. Leto inkább volt egy szerelmes kiscserkész, egy nyálas strici, semmit az első számú közellenség. Phoenix Jokerét pedig egy ideig rettenetesen szánjuk, végig együttérzünk vele, s mikor a Joker megszületik Joker lenni, még talán azt is érezzük, hogy „Ez kellet. Jó, hogy megszületett, jó, hogy itt van. Igaza van. Ő kell. Változás kell. Anarchia kell. Égjen minden!”. Egész egyszerűen ő egy megszánt karaktere egy őrült világban, egy kizsákmányolt társadalomban. Néha még akár azt is gondolhatjuk hogy talán nem is Ő őrült meg, hanem az egész világ.

Velük szemben a Ledger Joker koránt sem vicces, csak minimálisan ripacs, de gonosz és céltudatos pusztító, akiről semmit nem tudunk. Az indokait és a céljait sem ismerjük. Nem szánjuk, mint Phoenix-et, nem nevetünk rajta, mint Nicholson-on, és nem érezzük a szerelmét Harley után. Egy dolgot érzünk csak a jelenlétében, a félelmet. Félelemmel vegyes ámulattal nézzük ugyanis, hogy a legegyszerűbb eszközökkel milyen hatékonyan pusztítja a társadalom rendjét, hogyan fejti fel a város vénáját, hogy egy csepp méreg legyen a kritikus helyen és időben. Na igen, a Ledger Joker nem bohóc, nem pojáca, nem egy megalázott, bosszúszomjas őrült, nem egy kellemetlen légy a levesben. Ő maga a pusztítás tömény esszenciája, bohócruha álcában. És nálam ez működik, ez betalált. Szerintem Ledger olyan sebészi pontossággal találta el a karaktert, mint amilyen sebészi pontossággal a Joker megtervezi, hogy hol, mikor és mit fog elpusztítani. És ez, nemes egyszerűséggel, simán csak működik.