Breitling SuperOcean – Mambo No 5.

Az új irányvonal

Lou meglehetősen szórakoztatóan fejtette ki, hogy kellene neki egy kis Angela, egy kis Pamela, egy kis Sandra, egy kis Rita, no meg Monica, Erika, Tina… sokan mások… és persze Jessica. Nos, a Breitling új SuperOcean óráit nézve pontosan ezt az életérzést élem meg.

Ahhoz, hogy megértsük, mért érzem az új órákban a Mambót, érdemes egy kicsit visszatekinteni a múltba. Adott – volt – ugye a Breitling, mint a világ egyik legikonikusabb repülős óragyártója, akik nem csak, hogy több, mint 100 éve gyártanak kronográfokat, de a modern értelemben vett kronográf megalkotása is a Breitlinghez kapcsolódik. 1915-ben Gaston Breitling készítette el a világ első központi másodpercmutatós kronográfját, 30 perces számlálóval. Ezt 1934-ben fia, Willy Breitling fejlesztette tovább, és alkotta meg a 3 gombos kronográfszerkezetet, ami a mai napig a legelterjedtebb kronográf dizájn.

Nem kétséges tehát, hogy az óragyártás és az avionika egyik legnevesebb szereplője a Breitling, elképesztő múlttal, és elképesztő repülős órákkal a háta mögött. Azonban nem csak repülős órákban erős a Breitling, hanem búváróra fronton is. Mondjuk a legtöbb valamire való svájci gyártónak van búvárórája, mint ahogy repülős és autós is, de a Breitling búvár szerkezetei szerintem mindig is a legjobba között voltak. Egész mostanáig. Mert az utóbbi idők arculatváltásának bizony sok esetben a műszaki tartalom is áldozatául esett, esik, amit én bizony nehezen tudok feldolgozni, mivel be kell vallanom, hogy hobbi vitorlázórepülőként, búvárként igen erős kötődésem van a márkához.

A Breitling hivatalos kommunikációja az óra kapcsán az, hogy ezzzz már nem az a precíziós búvár műszer, aminek a SuperOceant megszoktuk az elmúlt pár évtizedben. Ez már egy sokkal lazább, inkább divatos, inkább csak könnyedebb vízi sportokhoz alkalmas óra. Egy kis úszás, egy kis szörfözés, egy kis snorkel, egy kis strandröplabda, egy kis feszítés a tengerparti bárban… egy kis Angela, egy kis Pamela, egy kis Sandra, egy kis Rita, no meg Monica… fiam, megérkeztél az életbe… playboy vagy. Nem búvár, nem aviátor, playboy. Úgy fest, ők ma a célcsoport, belőlük lesz pénz lóvéra.

A werk

Na, de ha túltettük magunkat a „régen minden jobb volt” fejezeten nézzük a konkrét órákat.

Az óra négy méretben, 36, 42, 44 és 46 milliméteres verziókban érkezik, a tok háromféle anyagból készülhet, és színek tekintetében is nagy a választék. A tok lehet acél, acél és rózsaarany valamint bronz. A bronz verzió korrózióálló, de azért idővel patinásodni fog, ami az ezt a műfajt kedvelők számára egy jó választás lehet.

Egyébként szerintem a bronz és az acél-arany tokozás is elképesztően jól néz ki, mondom ezt úgy, hogy alapvetően elég erősen acél párti vagyok.

Az óra dizájn tekintetében egy erős homage az 1960-70-es években technikai kuriózumnak számító SuperOcean Slow Motion számára. A SuperOcean Slow Mo valóban speciális szerkezet volt, első blikkre egy sima, nem kronós karórának tűnt, de a másodpercmutatója nem az óra másodperceit mutatta, hanem stopperként viselkedve, 1 óra alatt tett meg egy teljes kört a számlapon, ezzel mérve a merülés idejét. Mivel lassan járt, nehéz volt megállapítani, hogy jár-e vagy sem, ezért 6 óránál egy kis ablakban megjelenő szimbólumok jelezték, hogy működik-e az egy órás mérés, vagy sem. Kikapcsolt állapotban az ablakban semmi nem látszott, fekete volt, ha az egy órás mutató mozgásban volt, egy teli kör jelent meg az ablakban, ha pedig a mérés éppen le volt állítva, akkor egy félkör. Nullázásnál a másodpercmutató szerű mutató visszaugrott a 12 órás, nulla pozícióba, a kis ablakból pedig eltűnt a kicsi vagy nagy kör, és ismét csak a fekete semmit láthattuk az ablakban.

Rendkívül érdekes szerkezet volt a Slow Mo, és az új SuperOcean órák a korai dizájn jegyeit próbálják átültetni modern világunkban, de a dizánjon kívül mást nem kapunk, hiszen az új SuperOcean órák csak szimpla órák, mindenféle extra funkcionalitás nélkül.

A szerkezet a jól bevált Caliber B17, amit a gyártó ütésállónak hirdet, nem is feltétlenül alaptalanul, hiszen a szerkezet alapja a robosztus ETA 2824-2, kétirányú rotorhúzással és mindösszesen csak 38 óra járástartalékkal, ami azt jelenti, hogy ha hétvégére letesszük, jó eséllyel nem éli meg a hétfő reggeli munkakezdést, anélkül, hogy húznánk rajta párat.

S ha már a húzásról beszélünk, a korona természetesen menetes, 2 darab gumitömítéssel. Amit egyik verzió számlapján sem fogunk találni, az a dátumkijelzés lesz, mivel az sajnálatos módon az összes modellről lemaradt. Véleményem szerint ez utóbbi elég nagy kár.

A lünetta immáron (azt mondom, végre) kerámia, így a karcoktól és fakulásoktól már nem kel tartanunk. A kisebb modelleken egy irányba forgatható a lünetta, a 46 milliméteres verzióban két irányba, de rögzíthető. 12 óránál természetesen adja magát a világító pötty.

A percmutató egy normál kardmutató, az óramutató a korai Slow Mo nagy, szögletes, egy órás mérőjét idézi a maga hatalmas – elsőre talán már ízléstelenül nagy – szögletes betoldásával. A másodpercmutató végén egy aranyos kis lume pötty van, ami a Breitling elmondása szerint szinté a Slow Mo-ra utal, méghozzá a 6 óránál lévő kis ablakocskára.

A mutatók és az indexek Super-LumiNova kezelést kaptak, ennek hála lesznek különösen jól olvashatók a vízben, vagy szimplán csak sötétben.

Én két dologról beszélnék még a tokozás kapcsán. Az egyik a fém szíj. Végre, végre, végre és végre egy Breitling fém szíj, nyomógombos nyitási lehetősséggel. Bevallom a réig Omega Planet Ocean-ömön lettem rajongója ennek a szíjkialakításnak. Korábban állandóan szenvedtem az ellenszemes hajtópántos (folding clasp, nem tudom a magyar nevét, sorry) fém szíjakkal, és átkoztam az, aki kitalálta. Aztán jött az oldalt nyomógombos Planet Ocean szíj, és az élet hirtelen szép lett. Évek óta várok arra, hogy a Breitling is kihozzon valami ilyesmit. Különösen nagy öröm, hogy a mikroállítási lehetőség sem maradt ki, ráadásul ezt szerszám nélkül megtehetjük, ami szerintem egy nagyon kényelmes és praktikus dolog.

Az utolsó dolog, amiről érdemes beszélni, az az óra hátlapja. Régen az összes Breitling hátlapján egy csodálatos logó köszöntött minket, sőt a Navitimer modellek esetében ezt jellemzően még valamilyen átváltó skálával is megtoldották, ami csak még imádni valóbbá tette a hátlapot és az órát. Az utóbbi időkben folyamatosan bosszankodtam, hogy a hátlapok kidolgozása egyre igénytelenebb és igénytelenebb. No, ezt a gordiuszi csomót átvágta a Breitling, és mára eljutottunk oda, hogy egy sima, teljesen üres, szálcsiszolt hátlapot kapuk az óra mellé. Kezdjen vele, ki mit akar.

A magam részéről ezt nagyon sajnálom, ráadásul így elég erősen Rolex feelingje lett a hátlapnak, amit szintén nem tartok szerencsés dolognak.

Összegzés

Összességében elmondható, hogy az új SuperOcean már koránt sem akar egy professzionális búváróra lenni, sokkal inkább egy kicsit lazább, kicsit retróbb, kicsit divatosabb óraként kívánja magát belopni a playboyok életébe. Az alapkoncepció még talán nem is rossz, a magam részéről örülök, hogy megjelent a kerámia lünetta és a nyomógombbal nyitható fém csat, de az üres hátlappal nem vagyok kibékülve, mint ahogy a Slow Motion-t idéző dizájnnal és a lemaradt dátumkijelzéssel sem. A teljes igazsághoz hozzá tartozik, hogy azért minél többet nézegetem az órát, annál inkább kezd tetszeni (kicsit olyan ez, mint a Bangle BMW-k), de azért jobban örültem volna, egy kicsit kevesebb a csicsa, és több a műszaki tartalom.

Nem kellett volna sok, ahhoz, hogy ez egy elképesztően jó óra legyen, de jelen állás szerint sajnos sikerült pár komoly hibát elkövetni, ami miatt nem tudok maradéktalanul azonosulni az órával.

Mindazok mellett amúgy, hogy Breitling hivatalosan is vissza akar nyúlni a saját múltjához, én kicsit azt érzem ezen az órán, hogy ők most egy útkeresésben vannak. Látszik, hogy meg akarnak újulni, csak még nem találják az irányt, így marad az, hogy – köhöm – inspirációt merítenek a konkurensektől. Egy kis fém szíj az Omegától, egy kis hátlap a Rolextől, egy kis kerámia nagyából mára bárkitől, és már kész is az új… Breitling. De kérdem én, egész biztos, hogy ez a jó irány?