A nemzet aranyai kritika

Bevezetés

Be kell valljam, nem vagyok egy sportrajongó. Szeretek sportolni, de nézni nem szeretem. Mégis Kásás Tamás nevét valószínűleg többet hallottam az életem során, mint a sajátomat, hiszen nem volt úgy meccsük, hogy azt ne zúgatta volna valaki a családban. Ha meccs volt, nem tudtam úgy közlekedni a lakásban, hogy ne hallottam volna valamelyik sportriportert Kásás nevét ordítani. „Kásás… Kásás… még mindig Kásás… belövi, úr isten, hát belövi… mekkora góóóól”… és hasonlók. Ha visszagondolok, talán csak Michael Schumacher nevét hallottam többet, de még ebben sem vagyok biztos.

A filmről

A fentiek ellenére sosem követtem igazán a fiúk meccseit. Mindig örültem a sikereiknek, büszke is voltam rájuk, de valahogy még ezen sporttörténelmi sikerstory ellenére sem lett az életem része a vízilabda. Viszont mikor megláttam a film előzetesét pár hónappal ezelőtt, azonnal felkeltette az érdeklődésemet. Meg akartam ismerni azt a története, melyet nem követtem nyomon, mikor a szemünk előtt zajlott.

Azt kell mondjam, nem bántam meg a filmet. A dokumentumfilmhez képest meglepően hosszú, 2,5 órás film minden pillanata magával ragadó. A film közben csak úgy repül az idő, és 2,5 óra után is úgy pattan fel az ember a székéből, mintha csak másfél órás lenne.

A film kiválóan elegyíti az archív felvételeket a szereplőkkel készített riportokkal kiegészítve. A doku egészen a kezdetektől, a nagy sikereket és a hosszú kudarcos időket is felidézi, majd bemutatja azt, miként állt össze egy rendkívül sikeres utánpótlás válogatottból a valaha volt legsikeresebb vízilabdacsapat magja. Miként vette őket szárnyai alá minden idők egyik legtehetségesebb edzője, Kemény Dénes. Hogyan lett pár tehetséges suhancból olimpiai bajnok. Aztán újra. És még egyszer. Ez… ez bizony egy epikus utazás, mely olyan nézőpontból mutatja be az eseményeket, amiket eddig még sosem láthattunk.

A nemzet aranyai rendkívül jól vezeti végig a nézőket az események láncolatán, ráadásul mindezt nagyon szórakoztató módon. Garantáltan élvezni fogja az is, aki az egész történetet csak nagyon felületesen ismeri, és az is, aki a kezdetektől, meccsről-meccsre követte a csapat mindennapjait.

Az archív felvételek parádésan lettek vágva, a zeni aláfestés pedig parádés. Nem állítom, hogy itt-ott nem hatásvadász, ennek ellenére csak szuperlatívuszokban tudok beszélni róla. Akár hányszor is látta valaki a három olimpiai döntőt, garantált, hogy így még biztosan nem. S miközben az események zajlana, a szereplők vallanak. Mert a filmnek feltett szándéka, hogy megismertesse a nézőkkel a csapat tagjait, hogy megmutassa az emberi arcukat, a harcaikat, néha egymással, néha az edzőjükkel, néha a hírnévvel, önmagukkal, a médiával, az elvárásokkal, a sikerekkel és kudarcokkal. Megismerjük, hogy mi zajlott a fejükbe, miként láttak egy-egy kulcsfontosságú eseményt, hogyan ünnepeltek, mikor nyertek, és hogyan veszítettek, mikor kikaptak.

A nemzet aranyai bár egy kiváló sport dokumentumfilm, én sokkal inkább azt látom a legnagyobb érdemének, hogy a téma magasztossága ellenére is emberközeli és szórakoztató tudott lenni. Szerintem többet és jobb ízűen kacagtam rajta, mind az utolsó 5 általam látott vígjátékon együttvéve.

Mert ott van egy Kásás Tamás, aki olyan higgadtan és természetesen beszél a 3 olimpiai aranyról, mintha csak egy reggeli TV-s műsor vezetője beszélne az aznapi időjárásról. Elbűvölő látni ezt a lazaságot.

Vagy ott van Szécsi Zoltán, Molnár Tamás és Kiss Gergely, akik néha komolyan, néha teljesen komolytalanul storizgatnak, heccelik egymást és ezen garantáltan jót fogunk nevetni.

És végül, de nem utolsósorban ott van nekünk Biros Péter, aki ha nem vízilabdában nyert volna három olimpiai aranyat, akkor bizonyosan megtette volna ezt a Stand Up Comedy műfajában. Gyakorlatilag nem tudta úgy kinyitni a száját, hogy a néző ne dőlt volna vagy jobbra, vagy balra a nevetéstől, de mindezt persze a legjobb értelemben. Szikrázó humorral megfűszerezett „kemény-laza-csávó” alakításáért, a magam részéről megszavaznék neki még egy aranyat, egy Oscar szobor formájában.

A 2,5 órás, vicces de hősies, néha drámai eposz mindezeken túl méltó emléket állít Benedek Tibornak, aki legalább annyira volt játékával motorja a csapatnak, mint személyiségével, szellemiségével. Teszi mindezt úgy, hogy közben egyáltalán nem érezzük ezt mesterkéltnek vagy erőltetettnek.

Végszó

A nemzet aranyai egy zseniálisan összerakott, összevágott dokumentum- és riportfilm minden idők legnagyobb vízilabda csapatáról. Bár a műfajhoz képest talán szokatlanul hosszú, garantált, hogy senki nem fogja unni, sőt, még csapat sikereinek, és meccseik eredményének ismeretében is egy rendkívül izgalmas, szerethető, magával ragadó élményt kapunk. Ha valaki szereti a vízilabdát, azért kötelező megnézni, ha pedig valaki nem szereti, nos, neki azért kötelező.

Értékelés

Ritkán adok 10 pontot egy filmre, mert mint tudjuk, nincs tökéletes film, A nemzet aranyai viszont megkapja a 10 pontot. Talán technikailag itt-ott bele lehetne kötni, de ez senkit nem érdekel. A lényeg a hangulat, a story, a humor, az élvezeti faktor és persze a történet maga, melyet az élet és egy csapat Titán írt a történelem lapjaira. Ennél jobb forgatókönyvet még az amerikai álomgyárban sem tudtak volna összehozni.

Pontszám: 10/10